A világon egyedülálló örökség az, amit a "Selmeci hagyományok" jelentenek. Mivel a selmeci Akadémia egyedülálló volt, szinte minden hallgató távolról jött, a Habsburg birodalom különböző tartományaiból és egyéb európai országokból. Nem volt kollégium, orvosi ellátás, stb., így a megélhetésben, talponmaradásban a tapasztalt, idősebb kollégák segítették a fiatalabbakat. Ehhez persze ki kellett próbálni, hogy az újonnan érkezett méltó-e a bizalomra, meg tud-e felelni a későbbi elvárásoknak. Ezt a célt szolgálta és szolgálja ma is a balekoktatás, néhány vaskosabb tréfával együtt, hiszen a komoly szabályok nem létezhetnek vidámság nélkül.

A hagyományok kialakításánál legtöbbször nem új formákat találtak ki, hanem átvették más európai egyetemek és céhek hosszú évszázadokon keresztül kialakult közösség-összetartó szokásait. Gyökerei valószínűleg a középkori céhekhez nyúlnak vissza. Nyugat-Európában már a XIII-XIV. században alakultak céhek, amelyek az azonos mesterséget űzők érdekvédelmi szervezeteit jelentették. De az új tagok vizsgáztatása, avatása, együttes szórakozások, közös éneklés számos helyről ismert jellegzetességek.

Például egy mesterré avatás a következőképpen zajlott a középkor vége felé: gyakran tartottak vidám lakomát, amit az egy évre megválasztott elnök vezetett. A fiatalabbak szolgáltak fel és ők gondoskodtak az "elázottak" hazaszállításáról is. A keresztelendőnek bekötötték a szemét, lába közé lavórt vagy teknőt tettek és különböző kérdéseket adtak fel neki. Minden válasz után innia kellett. Ha megfelelt a vizsgán, akkor keresztszülőt választhatott magának, aki leöntötte vízzel és átlökte az előtte levő teknőn. Ezután kapott még három pofont azokért a bűnökért, amit inas korában követett el, és azért, hogy a barátságért mindent el tudjon viselni. A keresztelés bizonyságául keresztlevelet kapott. Persze a diákok saját szájuk íze szerint formálták a szokásokat, elhagytak és hozzátettek dolgokat. Nem ritkán külföldről jött diákok hozták magukkal országuk szokásait, de a gerinc végig német, később magyar szellemű maradt. (Érdekes, hogy a németül tanuló, és német tradíciókat követő diákság és tanári kar általában mindig magyar érzelmű maradt.) De nem csak mulatozásból állt az élet. Saját segélyező egyletek alakultak, amiből a rászoruló diákokat támogatták. Jótékony célú bálokat, összejöveteleket tartottak, beteg társaikat ápolták, nem ritkán úgy összeadva a takarót, párnát vagy éppen a tüzelőt. Elhunyt társaik temetésének költségeit is állták. Az élet minden területén az "egy mindenkiért, mindenki egyért" elv jutott kifejezésre.

Az évtizedek során folyton változtak a tradíciók, de a lényeg ugyanaz maradt: szeretni a hivatást, tisztelni a felsőbbéveseket, segíteni az iskolatársakat, udvarolni a lányoknak és minél vidámabb diákéletet élni.

Selmecen az első szak a bányász volt, ezért egyenruháink ősének is a bányászruhát tekinthetjük. A bányászok sajátos munkájuk miatt különös szokásokat alakítottak ki, pl. a szerszámaik, a szaknyelv és a munkaruha tekintetében is. Az öltözet többszáz év alatt különböző változásokon ment át, amíg elnyerte végleges formáját. Változott színében, szabásában is, néhol díszesebb, színesebb lett, de leginkább csak egyszerű ezüst, aranygombokkal és sújtásokkal ellátott fekete ruha terjedt el. A bányászok egyenruhája sokáig nem volt egyöntetű, mert nem előírások, hanem hagyományok szabták meg a viselet jellegét. Az első előírás 1719-ben Szászországban született. A munkaruha célja  az volt, hogy megvédje a bányász testi épségét a kőhullástól, portól, nedvességtől. Manapság egyszerű inget, nadrágot hordanak munka közben. A díszegyenruhát csak ünnepi alkalmakkor veszik fel (pl. szakestély, bányásznap, temetés).

Az auf jó minőségű, fekete anyagból készült, teljesen zárt kabát. Jellemzője az álló gallér és a paszomány. Ezek a karnak, szaknak megfelelő színű bársonyból készültek. A bal felkaron volt egy szintén bársonyból készült pajzs alakú dísz, amely arany zsinórral volt körbezárva. Az aufhoz fekete nadrágot és fekete cipőt hordtak, valamint a selmeci sapkát. Ez fekete színű volt, elöl-hátul hat-hat kis bányász aranygombbal, melyek között aranyzsinór volt átfűzve. A sapka bal oldalán keresztbe rakott csákány és kalapács díszelgett. Felső szélén a karnak, szaknak megfelelő zsinórozás díszítette. Az aufot teljesen zárva vagy nyitva, illetve csak a felső két gomb begombolásával hordták. Eredetileg zseb nélküli volt. Hordják:

A bányászoknak és a kohászoknak volt egy hétköznapi ruhájuk is, ezt grubennek nevezik. Ez durvább, erősebb fekete anyagból készült, derékban szabott, lefelé bővülő rövid zubbony volt, hátul felhasítva. Elől nyolc aranygombbal gombolható, a felhasítás mentén három-három szintén arany-, illetve ezüstgomb díszítette. A gallér az aufhoz hasonlóan álló és a paszománnyal, valamint a vállmagasítással együtt a karnak, szaknak megfelelő színű bársonyból készült. A vállmagasítás azt a célt szolgálta, hogy a szerszám ne essen le a vállukról. Mindkét felkaron és vállban erős tömések voltak. Ez több okból is praktikus volt, mert amikor csillét toltak, vagy gerendákat cipeltek a tömések megóvták a testi épségüket. A grubenhez is fekete nadrágot, fekete cipőt, vagy csizmanadrágot és csizmát vettek fel, illetve a selmeci sapkát. A grubent úgy hordták, hogy melltől lefelé gombolták be, vagy teljesen zárva, illetve nyitva. Hordják:

Selmecen a bányászat és kohászat mellett tanítottak erdészetet is. Az erdész egyenruha a bányászhoz hasonlóan fejlődött az évek során. Az erdész hallgatók mindennapi ruhája a walden, amely őzbarna színű anyagból készült. Ez derékban szabott, rövid zubbony, hátul felhasítva. Elöl öt erdészgomb díszítette, rajta az öt tölgyleveles erdészcsillag. Az aufhoz hasonlóan álló gallérja, vállmagasítása van és az ujj végei sötétzöld bársonyból készültek. A waldenhez fekete nadrágot, fekete cipőt, vagy csizmanadrágot és csizmát vettek fel, illetve a selmeci sapkát. Ez azonban barna színű volt és baloldalán az erdészcsillag díszítette. A waldent is foltok tarkították és viselői fokost hordtak. Alapvető különbség az auf és a walden között, hogy a walden derékban szűkített és eredetileg is voltak rajta zsebek. Hordják:

A mindennapi viselet során ezek a ruhák megkoptak, kilyukadtak s mivel pénze akkor sem volt sok a diákoknak, ezért ezekre a lyukakra foltokat varrattak. Ezeket a foltokat csak lányok varrhatták fel. Néha komoly, néha vidám tartalommal bírtak, eleinte színtelen (a ruhával egyező színű), barna, majd egyre színesebb foltok kerültek fel az egyenruhákra tarka külsőt kölcsönözve nekik. A folt lehetett évfolyamjelvény, szakjelvény, alias név, nótacím, valamely diákkör jelvénye, esetleg az eljegyzéssel egyenértékű Tempus volt. Ez úgy nézett ki, hogy egy piros szívre arany betűkkel hímezték a Tempus szót. A foltok sokoldalúsága miatt nincs két azonosan egyforma öltözet.

A viselethez hozzátartozott a hosszúszárú pipa, a fokos, a kard és a farbőr. A farbőr egy hosszúkás félellipszis alakúra szabott, fekete és durva disznóbőrből készült olyan védőeszköz volt, melyet a bányász a hátsó felén hordott és bőrszíjjal  a derekára csatolt. A meredek, szűk vágatokban való lecsúszáskor védte meg a nadrágukat és az ülepüket is. A későbbiekben ezt a funkcióját már elvesztette, ma díszként viselik, esetleg a balekkeresztelő szakestélyen használja a Fuchsmajor a keresztelő ceremóniánál. A folytonos háborúk miatt a bányászok sok más előjog mellett fegyverviselési joggal is rendelkeztek. Fegyverrel kellett megvédeniük a bányát, a bányásztelepüléseket, a kitermelt érceket és a saját életüket is. Ezt a jogot 1849-ben vonták meg, ebben közrejátszott az is, hogy az akadémisták 95%-a a szabadságharc oldalán harcolt. A fegyverviselési jog miatt tartozott az egyenruhához a kard és a fokos. Ma a fokos díszként és balekfenyítő eszközként használatos.

Kétségkívül a legünnepélyesebb és legrangosabb rendezvények, amelyeknek talán leghűbben sikerült megőrizniük régi selmeci jellegüket. Az elnevezés eredetét tekintve német. Kezdetben Selmecen a bányászok szakestályeiket a város nyugati részén elterülő Tanád hegy aljában levő "Neuschacht" vagy röviden "Schacht" nevű kocsmában - az ifjúság rendszeres gyülekezőhelyén - tartották. Természetesen akkoriban még németül folyt az oktatás és így a diákhagyományok nyelvezete is a német volt. Így keresztelték el ezeket a néha hajnalig tartó rendezvényeket "Schachttag"-ra. Mivel ezeken az összejöveteleken egy szak képviselte magát és a kiegyezés után a magyar nyelv és magyar szokások terjedtek el túlnyomó többségben, az elnevezés is megváltozott "Szakestély"-re.

Az első szakestélyek elsősorban szakmai jellegű kérdéseket megvitató rendezvények voltak, melyeknek végén a tréfa és víg mulatozás is helyet kapott. Később, amikor az erdészek is részt vehettek a rendezvényeken, a szakmai jelleg mindinkább háttérbe szorult és a jókedv, az önfeledt, de kulturált szórakozás került előtérbe. A mai szakestélyek némi változtatással, az egyes szakok sajátosságainak figyelembe vételével zajlanak. Itt szeretnénk megjegyezni néhány fontos jellemzőt, amelyek közül sajnos jónéhány tévesen él a köztudatban: az első és egyik legfontosabb, hogy a szakestély diákrendezvény, amelyen kizárólag csak a meghívottak vehetnek részt! Mivel a meghívó általában névre szóló, azt átruházni nem lehet. Meghívást kaphatnak a szak egyes évfolyamainak hallgatói (akiket már megkereszteltek, illetve a szakestélyen kerülnek megkeresztelésre), testvérszakok képviselői, tanárok, veteránok.
A második és talán a legtöbb vitát kiváltó tévhit az, hogy sokan úgy gondolják a szakestély egy zenés, táncos mulatság, ami általában a résztvevők teljes lerészegedésével fejeződik be. Ez teljes képtelenség! Ennek semmi köze ahhoz a célhoz, amit egy ilyen rendezvény elérni hivatott. Sajnos (valószínűleg a megfelelő ismeretek hiányában) a gyakorlat is a fentieket támasztja alá, de el kell érni azt, hogy mindenki megtisztelésnek vegye a meghívást és kulturáltan viselkedjen.
Egy szakestély megrendezése mindig célhoz kötött. E cél nagyban befolyásolja a szakestély menetét. Így beszélhetünk pl. balekkeresztelő, gyűrű- és kupaavató, szalagavató, valétáns, gyász, kohlenbrenner szakestélyekről. Természetesen nem mindegyik kerül megrendezésre, a szokások iskolánként eltérőek lehetnek. Vannak azonban minden évben és minden iskolában megrendezendő szakestélyek is, pl. a balekkeresztelő szakestély.

Miután a meghívók (invitáló czédulák) kiosztásra kerültek, az adott időben és helyen a résztvevők megjelennek kupáikkal és a megfelelő öltözetben (egyenruha vagy fiúknak öltöny, lányoknak szoknya és blúz), elfoglalják helyeiket (a balekok külön asztalnál). Minden szakestélynek vannak tisztségviselői. Az egyes tisztségviselők nevei részben latin, részben német eredetűek és vállukon átvetett szalagot viselnek.

A fent leírtak természetesen eltérhetnek bizonyos dolgokban az egyes szakok által tartott szakestélyektől. Maga a keret viszont azonos. Azonos azzal a több mint 250 éves tradícióval, amelyet az Alma Mater hallgatói alkottak meg Selmecbányán.

1830-tól a főiskolát végzettek, tehát elbúcsúzók ünnepsége volt a ballagás. Innen terjedt el országszerte, ma már mindenhol megrendezésre kerül. Eredete a középkori lovagoknak a lovagi tornára, a mesterlegények vándorútra, a diáknak más városba indulásakor történő búcsúzkodásig vezethető vissza. Selmecen fáklyás felvonulással a városkapuig kísérték a végzetteket, itt pedig fenékbe rúgták őket, jelezve, hogy a filisztereknek már nincs itt helyük.

Ez a szokás nálunk már nem él, a ballagásnak viszont vannak sajátosságai. Nézzük meg egy példán keresztül, melyek is ezek: Mindenek előtt a ballagás helyett a szalamander kifejezés van használatban. Este a megadott időpontban és helyen a ballagás résztvevői összegyűlnek és felállnak menetsorrendben. Elöl a valétaelnökök közrefogják az iskola főigazgatóját, mögöttük a kohlenbrennerek (szénégetők, itt másodévesek) bányászlámpával, majd a végzősök és a többi résztvevő követi őket. A menet két szélén fáklyás hallgatók kísérik a tömeget. Az útvonal általában minden évben megegyezik. Dunaújvárosban a kollégiumtól a Dózsa György úton a városházáig diákdalokat énekelve halad mindenki, a bányászlámpás kohlenbrennerek kígyózva vonulnak a felvonuláson. A Városháza téren a város vezetősége elköszön a végzős hallgatóktól illetve a diákok nevében egy képviselő búcsúzik el a várostól. Ezt követően e menet tovább halad a Vasmű úton, majd a Kohász szobornál eléneklik a Kohász himnuszt. A Vasmű útról letérve az Építők és a Táncsics Mihály úton keresztül a főiskola elé érkeznek a ballagók, ahol a főigazgató búcsúztatja a végzősöket. Miután az egyes szakok himnuszait elénekelték, elindulnak visszafelé a kollégiumhoz, ahol véget ér a szalamander.